Édes dolog

Ugyanúgy látom, de másképp hazudom meg a szépet.

Erőltetem és kiállok a megtörtént események emlékeinek színpada mögé.

De ez már nem az én társulatom, másképpen súgnak össze mögöttem.

Hálám és őszinteségem nem változik, lassan csak neked sírok és nevetek kedvesem…

…Csak te ismersz engem, hisz te jelensz meg:

múltamban, jelenemben s jövőmben…

Összes perc

Először szemedet adtad,

majd a hüvelyt kezemnek.

Sokszor sóhajt leheltél szívemre,

majd nyelvemet vezetted.

Nedvvel szórtál be minden édes kegyetlent,

csípőddel kört írtál, csiklandoztad a szerelmet.

Bimbóidra ráült a forma teljes kereksége,

Harapás, gyengéd csecse-becse.

Testedre a duzzadt borzongás terült,

arcod volt a tisztán zuhanó vízesés.

Füled gyöngyöző hullámba borította testem,

de közben halkan szólt a kékség,

a jövő tragédiája, s a múlt…

…Szíved viasza ráégett estémre;

Így lettem én híd,

gyönyöreid és kínod közt.

Nincs idő

Kinyílik néha a búcsú,

és kinyílik benne, aki szeretett.

Flörtkóborlások tucatjainak behódolása ez,

csak most remeg hangod, pedig régóta könnyes szemed.

Mi kell egy szemből, hogy visszahozzon?

S mi nem elég, hogy ne itass velem mételyt?

Nem tudlak már hová sorolni,

senki sem fog nevetni helyetted!

Segíteni magamon már unalmas,

senkivé tenni bensőm már késő.

Jobb ötletek mécsese ég csonkig,

a gondolatok mélyéig nyúlni nincs idő.

Csendesen fut néha egy élet

…Tört folyamból, üres gyomrú szívvel, itat egy szikla…

…A szív ezer arcát hordja egy viselt, de gyönyörű kereszt magán…

…Egymást követik  a monoton másodpercek ütemében a nyomorult léptek…

…Lábaim egy küldetés órájává váltak, ölelve téged a kötődés folyamán…

…Talán csak hallottam a szerelemről…

…Talán csak megszoktam, hogy van ilyen…, kár…

…Kíváncsi vagyok arra, hogy most milyen lélek lehetsz…

…Mikor leterített szőnyeg fekszik a vég noteszán.

SziA nagyon jó az oldalad egyik versemet elküldöm én is.

Ha van kedved látogass el hozzám.//gportal.hu/portal/tunoma/

Anyukám!

Simogass szél, süssél nap

Búcsúzóul pont jól hat!

Nézz le föntről én reám

Simogassál anyukám!

Hiányod egyre rosszabb

Mutasd meg, hogy még velem vagy.

Fáj a gondolat, fáj a tudat,

Hogy már nem láthatlak.

Egyedül érzem magam nélküled

Szeretetedért szenvedek.

Ha vágytál rá, hogy létezzem

Akkor miért tetted ezt én velem?

Egyedül hagytál, úgy érzem.

Mi lesz velem nélküled?

Sajnálom csak magamat,

Pedig Te nem ezt akartad.

Bíztál bennem, remélted,

Hogy a helyemet meglelem.

Sajnálom, hogy csalódás okoztam

Neked is és másoknak.

Szerettem volna, ha büszke lettél volna rám

Bocsánat érte, de nem szolgáltam rá.

Simogass nap, szeress szél

Ennyit talán érdemlek még!

Lina Cavalli: Mentsd magad

Minden percet megbánok,

Gondolkozok,kiáltok!

Hozzád bizony szerelmem,

Hogy mért lettél ellenségem!

Rosszat én nem tettem,

Szívem hozzád vezettem,

Kinyitottam,s vártam;

Magányosan,gyászban.

Majdan elmúlt a szenvedély,

S akkor te felébredtél,remélvén,hogy lesz még folytatás,

Átkozatlan kiáltás,

Csókod nyújtod vígasszá,

Vígasszá,hogy ittvoltál;

Támogattál engemet,

De így a fene veszi meg, mert

Üresség és ámulat,

Övezte románcunkat...

Nem is lehet folytatás,

Kíméletlen hajszolás,

Az élet, amit neked ígérek,

Csak baj és káosz,

Mentsd magad!

Szia Zsu! Elhoztam neked  a verses meseregényem egyik részét: Fogadd sok szeretettel! Ja és kiváncsi vagyok a véleményedre.

Tóth Ivett: Lili útnak indul

Lilike a kisegér,

magányosan éldegélt.

Nem volt neki családja,

kivel együtt lehetett volna.

Szerelmet, barátságot keresett,

hogy végre egyszer ő is boldog lehessen,

ezért nem tétlenkedett tovább,

hát felkapta a batyuját,

és neki indult a nagy útnak,

kapkodta lábát gyorsan-gyorsan.

Megérkezett a nagy, sűrű erdőbe,

este lett és el is fáradt a kis egérke.

Elővette könnytől ázott párnácskáját,

és álomba szenderült egy falevéllel a hátán.

Reggel mikor áthatolt a napsugár,

a fák sűrű, hatalmas lombján,

csak akkor látta meg Lilike,

hogy milyen szép helyre tévedett.

Az esti képből nem gondolta volna,

reggelre egy ilyen szép csoda várja.

Felvette rongyos, szakadt nadrágját,

és elindult, hogy megtalálja a párját.

Winner Laci:

Halál

Tegnap még itt volt.
Sírt, nevetett, és csókolt.
Ma már nincs velünk.

Szerelem

Szemed tükrében,
szikrázó varázslattal,
látom magamat.

Vadászat

Szárnyal a madár.
Puska dörren, és vége
Vergődve lehull.

Élet

Meg fogant élet,
Kilenc hónap, és itt van,
maga a csoda.

winner
Megyek utamon,
nem állok meg soha.
Célba így jutok.

___________________________

Remek kis versikék, köszi Laci!! 

LadyMoon:

De Téged még akkor is…

Szavaid csendülnek fel bennem.

Emlékük még most is fáj.
Sivár, kopár a lelkem nélküled,
S fagyos, akár egy téli táj.

Titkokat őriznek e szavak.

Titkokat, melyről hallgat a szív.
Elhalkuló vallomásokat,
Mellyel egy másik szív, szeretni hív.
Imaként morzsolom szavaid rózsafüzérjét,

S ajkamra tolulnak bennem rekedt szavak.
Sóhajként szökik el belőlem a lélek,
De Téged még akkor is - magamban tartalak.

------------------------------------------------------------------------------------------

Nagyon szép a versed, köszönöm szépen!!Puszi: Zsuzsi

Eroica: Elhagyott állomás

Görcsben ültem
a törpeakác alatt.
Üres koporsóban
láttalak. Mostoha sors.
A mertómadár szállt s amott
a föld mélyén egy vaksi vakond cammogott.
A metróhang vadállatként viharzott felém.
Üvöltöttem: „Fiatal! - Ne még!”
Vakondsötétben.
A föld vértől tapadt.
Testéből por, csont
és csönd maradt.

Veva: A kapun túl

Kuporgó mosolyok fénye
világítja be
zegzugos ösvényeimet,
ahol épp bújócskát játszom
- önmagammal.
Kicsi gyerek a kedvem,
hol sír, hol nevet
ugyanazon
a mondaton:
Az élet csak játék,
ne sírj, ha végetér,
a szeretet integet
az útnak túlfelén!

Tupít: Három jó tanács

Biztatásnak a mosolyt ne vedd,
Mert így hamar elveszíted a fejed

***

Ha neked a más boldogsága fáj
Akkor állj odébb és úgy kiabálj

***

Ha a semmiből nálad érzés fakad,
nem hibás senki… csak becsaptad magad

Emlékek

Forró könnyeim égetõen marnak,
Régi vágyak újból felkavarnak.
Eltemetett szerelem kopott képei,
Megfakult emlékek próbálnak
megkísérteni.
Hiába szeretném megfékezni õket
Nem lehet, hisz az emlékek
most is bennem élnek...
Itt vannak, s megjelennek váratlan
Percenként felidézik régi fájdalmam.
Mint egy filmvásznon, peregnek a képek:
Újra hallom hangod, látom arcod, nézlek.
Itt vagy velem, érzem ölelésed.
Aztán elõtünnek a hibás lépések,
A harag szemedben, gúnyos nevetésed...
A félelem, hogy elveszíthetlek
Majd a felismerés: vége mindennek.
Az emlékek lassan köddé válnak
Boldog pillanatok egyre messzebb járnak.
A múlt perceit mélyre temethetem,
De hogy szerettelek, sosem felejthetem.

Andoki
__________________________________________________

Nagyon- nagyon szép doki!!Vannak verseid irodalmi portálon????:)))

Szia Zsu!

Elhoztam a kedvencem, ezt én írtam és nagyon szeretem és nem is kell részleteznem, ha elolvasod!Különben az oldalamon is ott van.

Puszi  Andoki 

AZ ÉLET  PARADOXONJAI

Manapság egyre különösebbé és megfoghatatlanná válik számomra az életem.

Kutatom a múltat és szenvedem jelent, miközben tervezem a jövőt. Mily rövid is az életem és mégis mennyire telitett az ellentétekkel és az elpazarolt vagy megélt pillanatokkal. Pillanatokkal melyek nélkül nem lenne teljes és melyek nélkül nem lenne jelentéktelen és melyek nélkül ma is ártatlan gyermeki szemmel nézhetném a körülöttem elterülő világot és embertársaimat.

Ma latom mennyire is paradoxon az idő melyben élünk, mennyire paradoxon is a világ, ahogy megváltozott.

Többet költünk, de kevesebbünk van, többet veszünk, de kevesebbet élvezzük. Nagyobb házaink vannak, de kisebb családjaink, több kényelmünk, de kevesebb.

Több diplománk, de kevesebb érzésünk, nagyobb tudásunk, de kisebb ítélőképességünk, több tapasztalatunk, de több problémánk is, több gyógyszerünk, de kevesebb egészségünk.

Túl sokat beszelünk, ritkán szeretünk, és gyakran utálkozunk. Megtanultuk hogyan éljünk, de nem az életet, adtunk életet az éveknek, de nem adtunk éveket az életnek

Ismerjük az utat a Holdra és vissza, de nehézkes átmennünk az úton, hogy a szomszédunkkal beszéljünk. Ismerjük az űr külső régióit, de nem ismerjük a belső régiókat. Tisztítjuk a levegőnket és szennyezzük a lelkünk.

Ez az az idő mikor levelünk egy másodperc alatt a világ másik pontjára jut és szavunk a mellettünk álló nem hallja.

Elveszünk a paradoxonok tengerében és észre sem vesszük, hogy amit találunk az egyik oldalon elveszítjük a másikon.

És mennyire, de mennyire látom az én kis jelentéktelen életem tükrében ezt a nagy ellentmondásosságot. Szinte hihetetlen és megrémiszt, ha elgondolkodom, hogy az elmúlt közel 40 évemben barmit is szereztem, vagy kaptam el is vesztettem vagy vesztettek velem. Mert harcoltam, hogy megszerezzem és mikor a harcnak a végén győzelmet szereztem hagytam , hogy szép lassan a babéraimon ülve el is szálljon.

Volt fiam és még sem volt, volt feleségem és egyedül voltam, dolgoztam és sikereket értem el és egy pillanat alatt feldobtam mindent egy csalfa ötletért. Szerettem és szerettek és a halál közbeszólt, gyűlöltem és gyűlöltek és nem történt semmi.

Kihasználtam és kihasználtak és nevettünk egymáson, miközben a legnagyobb vesztesek voltunk. Hazudtam eleget és becsaptak meg többször, hittek nekem és nem hittem el meg az igazat sem. Határtalan bizalom és keserítő kétség kavargott bennem és rombolta le a felépített érzelmek megingathatatlannak vélt bástyáit.

Hányszor és hányhelyen találtam meg a megtalálhatatlannak vélt mindent és semmit.

Néztem az égre, kerestem a napot, de nem láttam mást, mint a mindent elborító feneketlen sötétséget. Apró örömök feledtettek a hatalmassá nőtt bánatot, s jelentéktelen fájdalmak ölték meg a rügyre fakadó boldogságot. Szárnyaltam, mint sas a végtelen égen és vakond módján turkáltam a rothadásnak indult fold alsó régióit.

Éltem, mint kinek nem számit semmi és senki és belül szenvedtem a társtalan magány kínzó önmarcangolását.

Soha nem voltam egyedül és soha nem volt mellettem senki. Hazudtam önmagamnak életem elszaladt röpke éveiben és nem volt, aki megmutatta volna, aki kinyitotta volna szemeim a helyes útra.

Hittem Istenben és pocskondiáztam Őt, hittem a Pokolban és kinevettem a Sátánt.

Máig sem tudom mi az igazság, de valahol mindig a Sátán tudott győzni és én ellöktem Istent és angyalait magamtól, mert így volt egyszerű és szórakoztatóan mulatságos. És most életem delén rájöttem, hogy ez mind csak ámítás volt és lelkem eladtam a Pokol urának. 

És Isten nem hagyott el, mellettem és velem maradt és nekem adta azt, amire mindig is vágytam melyen legbelül. Megmutatta nekem , hogy mik a Pokol mélységei és milyen is az zuhanni és elveszni és megmutatta milyen is újra és újra felemelkedni és hinni és meg találni egy nap a fényt, ami vezethet, és irányt adhat.

Igen megadta és segített megtalálni azt, amire szükségem van és van bárkinek a Földön. Az igaz szeretet és szerelem csodálatos, önzetlen érzését. Adott valakit, aki önmagában az egyszerű földi csoda, olyan, aki bárki lehet, és mégsem lesz, olyan, aki csak a létével és lelke tisztaságával reményt adhat az emberiségnek arra, hogy túlélhessük önmagunkat elpusztító életünk.

Megtaláltam azt a társat, akivel ezt a paradoxon tengert kiegyenlített és kiegyensúlyozott emberi életté tehetjük. Akivel minden, ami eddig történt természetessé és normálissá válhat, akivel az ellentétek e furcsa halmaza egy globálisan kiteljesedett, egyszerűen kezelhető életté válhat.

De a felelem és rettegés meg mindig teret ad az ellentétes dolgok megnyilvánulásában.

Lelkünk már együtt szárnyal, és mégis szinte áthidalhatatlan távolságból vágyja a megtapasztalás szükségét. Már szabadok vagyunk érzéseinkben, és láncra verve a múlt árnyaiban, szabadon szeretünk, de be kell zárnunk saját kétségeink rácsai mögé. Vágyjuk egymás testet és felünk a csalódástól, kívánjuk kezeink összefonódását, és mások kezeivel találkoznak ujjaink, csókolni szeretnénk de, mások lopkodjak el tolunk, beszelni de elnyomja hangunk milliók kiabálása. Papírok és előítéletek állnak közénk mikor csakis velük együtt élhetünk szabadon. Sokan vannak velünk s meg többen ellenünk, egyesek segítenének és mások hátráltatnának, ami jó és öröm nekünk, az rossz és bánat másoknak. Almokat kell felépítenünk a semmiből és álmokat ledönteni a valóságból, utakat felperzselni magunk mögött és újakat építeni lépteink elé, biztonságot eldobni a bizonytalanságért, vállalni az ismeretlent és felejteni a megismertet.

Igen újra és örökre a kérdések, a paradoxonok.

És mégis felemelhetjük a fejünk, bízhatunk és kiállhatunk és szerethetünk, hiszen nem vagyunk egyedül. Egymással vagyunk és Isten és a szeretet és a szerelem minket vezet, minket igazol és lehetőséget ad a boldogság elérésére, melyet mindenkinek e Földön egyszer, legalább egyszer meg kellene kapni. Mi megkaptuk a lehetőséget és mar csak rajtunk áll, hogy tudunk e élni a felkínált és meg talált csodával. Senki nem dönthet és befolyásolhat minket, ha mi nem engedjük és a magunk oldalára fordíthatjuk az élet megoldatlannak és megoldhatatlannak tűnő nagy megpróbáltatásait.

Madách írta le hogy az Élet célja a küzdés maga és csak akkor élhetünk teljes Életet, ha felvállaljuk ezt a küzdést a céljainkért, teszem hozza én.

Most latom csak meg, hogy az életem nem is különlegesebb, mint másoké és nem is ellentétesebb csak másképpen élem meg és viszonyulok hozzá.

Hálás vagyok a sorsnak, hogy sikerült megtalálnom ezt az igazságot és a boldogsághoz vezető utat és tudom, hogy a PARADOXONok mar nem ellenem, hanem értem vannak és a purgatórium lépései a megvalósulás felé.

Köszönet ANDINAK, nélküle ez nem született volna meg!

 És köszönet Neki, hogy új paradoxon született, Ő maga az, egy csalódás, egy hazugság, egy kiismerhetetlenség és egy élet megtestesítője számomra örökre!

________________________________________________
Nagyon jól írsz Doki!! Köszi: Zsu

Szia Zsu!

Hoztam még egy verset!

Egyedül vagyok és nézek előre

Szívem most hasonlít egy elrepedt kőre,

Nem érzek semmit, magamba várok

De felbukkan egy alak : végre látom!

Szívem dobogni kezd,agyam lüktet

Hirtelen egy furcsa érzés borítja el testem

De elfordul nem hozzám jön

Boldognak látszik, én összetörök.

Arcom lesápad, kezem hideg, kemény

Rá kell jönnöm végre, Ő nem az enyém.

Mindenem megfeszül, majd remegni kezd

Leborulok lassan, hogy túléljem ezt

Legyen már vége, csak ne nézzen rám

Hogy ne vegye észre mennyire fáj.

Nem kell, hogy más legyen; nem kell, hogy sajnáljon

Vége van és Ő már nem a barátom.

És újra ott vagyok, elmegy mellettem

Nyakába ugranék, de lehajtom fejemet

Éreztem illatát ahogyan elszelelt

Talán utoljára, nem lesz több még egyszer

Utána nézek a hátát látom

Régen volt közel most végtelen távol

Eltűnt, nem fordul vissza

Most már mindig így lesz, pont így mint ma.

Nem tudok menekülni, sírni kezdek

És meghallom a kérdést:

Még mindig szereted?

Nem válaszolok, mert mindenki tudja

Vigasztalni próbálnak: Majd nekivágsz újra!

De nem kell más csak Ő kell nekem

És én újra rájövök: még mindig szeretem!!!

Andoki
____________________________________________________

HÚÚÚ!! Ez is nagyon jó!!!

és egy olvashatóbb méretű versike, hogy ne unj meg rögtön!

Puszillak Andoki

Szeretek egy lányt - nem érdemli

Szeretek egy lányt - megérdemli

Szeretetet én - megérdemlek

Szeretetet én - nem érdemelhetek

Mi az mi kijár még nekem

A pokol magányos tengere

___________________________________________
Szép, köszönöm, hogy írtál és hoztál valamit!!

Szia!

Bocs, hogy csak most jelentkezem, kicsit elhavaztam mostanában!   Andoki

Betennék Neked valamit, ami még nagyon nincs kész, de már így is hosszú. nem is tudom mit tegyek.....

Tudod mit? Beteszem aztán legfeljebb törlöd!

ELŐSZÓKÉNT

            Eddigi életemben már rengeteget írtam, sokat gondolkodtam, sokszor naponta futott át lelki szemeim előtt az életem, de igazán soha nem álltam neki, hogy igazából elmeséljem közel 45 évem szépségeit, csattanóit, buktatóit, élet- és halálvágy váltakozását, szeretet és szerelem boldogságát és boldogtalanságát. Igazából valahogy rengetegszer megfordult a fejemben, hogy érdemes lenne megírni, megörökíteni, hátrahagyni valamit belőlem másoknak, gyerekeimnek, azoknak, akik szeretnek, akik ki nem állhatnak, akik számára jelentek valamit vagy ismernek kicsit vagy egyszerűen csak azért, hogy tanuljanak, tapasztalatokat szerezzenek embertársaim egy ember életén keresztül az életről.

Írtam verseket, novellákat a napi érzésekről, aprónak tűnő villanásokról, melyek villámként csaptak lelkem rejtett zugaiba, hatalmas csalódásokról, melyek alapjaiban rengették meg életfelfogásom, csodákról, melyek értékesebbé tettek és boldoggá, szerelemről és szakításról, melyek váltakozva hozták a az éjt és nappalt, emberekről akik kitöltötték és teljessé tették egyszerű, átlagos életem. Igen, átlagos, hiszen én is csak élek és éltem, mint rajtam kívül milliók, hol jobban, hol rosszabbul, hol örömben, hol búban, hol egyedül, hol társsal, hol gazdagabban, hol kevesebbel, de igyekeztem mindig emberként megmaradni a világ és önmagam számára. Nem mindig sikerült, ahogy többségünknek sem nagyon sikerül. Viszont most, életem derekán is oda merek állni a tükör elé, és nem érzem, hogy szembe kéne köpni azt az arcot, melyet megpillantok. Talán sikerült embernek maradnom és azzá válnom. Szeretném ha mások is ezt látnák belőlem meg és így maradnék meg majd egy napon mindenki emlékezetében.

            Nehezebb elkezdeni, mint gondoltam volna, egy élet sorokba öntését. Szinte lehetetlennek tűnik számomra, így előre tekintve, de mit is könnyű elkezdeni. Elgondolkodom, hogy csoda az embrió megfoganása, fejlődése és életté válása, hogy egy apró magból sudár fa váljék, hogy a hegyben fakadó forrás az óceán részévé legyen, hogy a hatalmas hegyek kavicsokból épüljenek fel, hogy a világmindenség milliárd csillag és porszem egységességéből létezzen. Mi az én dolgom és feladatom ezek mellett!?

Mesélni és írni pár évről, szavakba önteni gondolatokat, érzéseket, elmondani azt, ami megtörtént, beszélni és beszélni magamról és életemről. Semmiség és mégis minden. Számomra az élet, a nagybetűs élet megfogalmazása, ahogy én éltem meg. És még hol a jövőm!? Mi minden fog még történni velem, mi fogja tovább formálni ezt az élete delén járó férfit, mit tartogat neki a sors, mennyire tud az maradni, aki szeretne, mennyire tud megfelelni azoknak a feladatoknak, melyekre vállalkozott, vállalkoztatták vagy egyszerűen megadattak számára. Kérdések számomra is és mindenki számára. Vannak akik ellépnek és hagyják, hogy az élet árja sodorja őket, vannak akik harcolnak és küzdenek, hogy jobbá tegyék azt ami tehető, ami rajtunk áll és múlik. Vannak, akik feladják az első kudarcnál, vannak, akik próbálkoznak, és csak később adják fel és vannak, akik életük végéig célokkal megtűzdelve, harcolva de teljessé téve életüket pörgetik le azt az időt, amit kaptak a léttől.

Szeretnék és igyekszem az utolsóként említett csoportba tartozni, bár pillanatnyilag még a második mezsgyéjén táncolok egy borotva élén. Ez nem jó, tudom, de jó, hogy tudok róla! Van bennem akarat, szeretet, kitartás és talán annyi értelem, hogy azt válasszam, amire szükségem van, ami jó nekem. És én tudom, hogy mire van szükségem, mit is szeretnék!

            Most elkezdek valamit, és végig kell csinálnom, hogy segítsen céljaim megvalósításában, mégha csak egy lépés is ez. De a több ezer kilométeres út is az első lépéssel kezdődik, csak azt nehéz megtenni és elhatározni, hogy végig is megyünk

            Köszönet Andreának, ki elhagyott, köszönet gyerekeimnek, akikért élnem kell, köszönet édesanyámnak, aki felnevelt és máig is mellettem áll, köszönet minden barátnak, akik meghallgatnak és köszönet barátaimnak a NET-ről, akik végleg elindították soraim megírását.

Kérdések önmagamhoz:

Mennyire szeretnék olyan szülőt, amilyen én vagyok, ha én lennék a gyermekem?

Mennyire örülnék, ha én lennék a párom?

Mennyire vágynék rá, hogy olyan tanítóm legyen, mint amilyen én vagyok?

Mennyire örülnék, ha olyan vezetőm lenne, mint amilyen én vagyok?

Mennyire örülnék, ha én lennék a munkatársam?

Igyekszem válaszokat adni ezekre és többi kérdésre is mely bennem bujkál, melyek meghatározhatnak valamit egy emberből.

Nektek és mindenkinek!

 1.FEJEZET

            Hideg van, a szél bánatosan és mogorván rázza a kopár fák megtört ágait  az üres utca imbolygó árnyai között. December közepéhez képest mégis nyugodt és csendes minden, nem számítva néhány autó motorjának zúgását, fényszóróik pásztázását az esti homályt megtörve és furcsa vonalakat rajzolva a házak falára. Néhány járókelő siet hazafelé, hogy az otthon melegéből töltődjön fel szerettei körében, vagy egyszerűen esti sétára indulva andalog néhány pár egymáshoz simulva. Toyotám fekete sziluettje lassan halad az úton, hogy elvigyen oda, hol most a helyem van.

Van még egyáltalán helyem a világban? Keresem és a visszapillantó-tükörbe nézve fel is dereng egy angyali arc, aki aggódva figyeli tarkómon keresztül gondolataim kusza kavargását. Tudom ott van és mellette egy másik kis ember, aki hasonló gondolatokkal megterhelve hallgatja a rádióból áradó halk zenét. Nem szólnak és én sem beszélek, de a hallgatásunk mögött ott rejlik egy kérdés, egy megoldatlan és megoldhatatlannak tűnő probléma. Hogyan tovább? Hova menjünk most? Mit is kell tenni és mi az, amit tehetünk? Nem tudják, nem is tudhatják, rám vannak utalva, és nem találják azt, amit mindig is megtaláltak, az apjuk határozott gondolatait, fellépését, mosolygó vagy ideges, gondokkal teli, de életszerűen igazi mivoltát. Én sem találom már önmagam és félek. Félek önmagamtól, a jövőmtől, ami eltűnt, a felelőségtől, ami rám szakadt és attól ami befészkelte magát  lelkem sérült töredékeinek réseibe. Egy gondolat, egy-egy villanás és mérhetetlen fájdalom tengere űzne valahova, ami nem az én utam és mégis csak azt látom magam előtt. Menekülni az úton és megtalálni az ösvényt, ami levezet róla. De nincs ösvény, nincs kiút, csak  láthatatlan fekete űr tátong előttem és a kocsim fényszóróinak fénye is csak a sötétség mélységét emeli ki. A két ártatlan szempár az egyetlen fény és ők vezetnek egyedül az utcán abba az irányba, amely most az egyetlen lehetőségem. Meg kell ragadni, nincs más választás, el kell dobni, minek is döntsek helyesen. Mi a helyes és mi a helytelen? Helyes elbúcsúzni mindentől és mindenkitől, helyes megfogni a kezeket, amelyek felém nyúlnak, helyes ellökni, amelyik kéz eltaszít, helyes kapaszkodni vissza és a távolodó fényt keresni, követni. Helytelen elbúcsúzni azoktól, akik szeretnek, helytelen közeledni feléjük, helytelen elengedni azt ki eltaszít, helytelen az egyre távolodó álmot keresni és szeretni. Helyes és helytelen számomra minden, ami lehetséges és minden, ami lehetetlen.

Ugye bemegyünk a kórházba? - hallok egy elhaló és szomorúan aggódó hangot hátulról.

Hátrasandítok, és egy könnycsepp gördül le a szemem sarkából, ahogy a gyermek tekintete találkozik pillantásommal.

Igen, kislányom, be kellene! - mondom és döntés születik kétkedő gondolataim megzavart világában. Most, igen, most arra kell fordulni. Kell, mert akarják, kell, mert szükség van rá, kell, mert nincs más megoldás. Gyorsítok, hogy az elhatározás pillanata ne szálljon el, hogy megmaradjon a szalmaszál, melybe mindhárman kapaszkodhatunk.

Közel van és ez a szerencse, hiszen törékeny most ez pillanat, meg kell ragadni, ha nem teszem, nem tudom, mit teszek.

De jó is lenne most egyedül a fekete este fekete kocsijában megnyomni a gázt, kipréselni a szeretett járműből, amit bír és beleszáguldani a másik világ mély csendes nyugalmába. Szeretem a száguldást, a veszélyt és szeretem, ha mégsincs kockázat, és most nem veszíthetnék, csak megnyerném, amire ítélve lettem mások által önmagammal karöltve. Végig lehetne vinni, csak egyenesen és gyorsan és aztán egy másodperc és megszűnne ez a bódítóan őrült utolsó szárnyalás. Várnak rám odaát? Van, ami odahúz? Van, amiért érdemes?

Villanás. Autó szemben és egy ijedt kiáltás hátulról.”Dady, mit csinálsz?”

Istenem, jaj, nem vagyok egyedül! Érjünk már oda, vagy álljunk meg, vagy mit is tegyek!

Rendben, higgadj le, használd az eszed, használd, ami még megmaradt! Még van, még ott a tudat, ott a szeretet, ott a felelősség a mélyben. Csak érjek már oda!

Ugye ide akartál jönni, ez az a kórház? – hallatszik a csodálkozó kérdés a hátsó ülésről.

Kitisztuló szemmel nézek körül, és lassan megállok. Igen, ide jöttem, most ide kellett, most itt a helyem.

Lassan ballagunk be  a nyitott kapun és a hűvös szél kitisztítja elmém zavart gondolatainak bugyrait.  Nem maradok itt, nem kell, erős vagyok. Erőssé tesz a két gyerek ragaszkodása, szeretete, a tudat, hogy van, akiknek szüksége van rám, hogy vagyok valaki.

Nem maradok itt, nem kell, erős leszek. Erőssé tesz a magány, a csalódás, hogy van, aki semmibe vesz és nincs rám szükség.

Minek maradjak, és minek menjek? Kinek maradjak, és kihez menjek?

Jó estét, miben segíthetünk? – fehér ruhás nővér áll elém és néz rám rosszallóan.

Mit is keresek én itt? Egy fáradt és összetört ember két ártatlan, megrémült gyerekkel a háta mögött a rideg zöld csempékkel szegélyezett folyosón. Hogy kerültünk ide és mért néznek rám ilyen furcsán azok, akiknek az a feladata, hogy segítsenek?

Csókolom én csak nagyon feszült vagyok, valami nyugtatót szeretnék kérni! – habogok.

Kedves arcú, kissé megtermett doktornő lép elém és gyanakvóan fürkésző szemekkel néz végig. Szemében a vizsgálódás keveredik az érdeklődés és megértés csillanásával. Mosolyog és mégis érzem a szigort hangjában.

Dr. Szilágyi Enikő vagyok. Ne haragudjon, de nem tudom, mit  szeretne és hogyan képzeli? – kérdése keményen csattan zavart fejemhez.

Kezeim tördelem, szemem a földre szegezem, aztán körbe pillantok és újra cipőm kopott orrát vizslatva ijedek meg. Tényleg, mit is hittem? Hogy képzeltem ezt? Mi is, amit akarok? Mit is tehetnek értem idegenek? Hogy mondjam el azt, amit  magam sem értek és magamnak sem tudom megfogalmazni? Hülye vagyok, menjünk innen!

Elnézést, azt hiszem hibáztam, nem kellene itt lenem. – fordulok meg és tolnám magam előtt a gyerekeket kifelé a fordulóban.

Egy lágy, de erőteljesen határozott kéz nehezedik vállamra és állít meg.

Várjon, talán mégiscsak beszélnünk kellene! – nyugtat meg az a hang, amely tulajdonosa elkövetkező órám őszinte megfigyelőjévé válik.

Talán megkönnyebbült, talán csak lemondó a sóhaj, mellyel, megtorpanó lépéssel fordulok vissza. Nem tudom és nem is számít már. Valaki kíváncsi rám valamiért. Talán csak egy zavart arc, talán csak egy szomorú szem, talán csak a tétova mozdulatok, vagy egyszerűen a szakmai kíváncsiság teszi, de beszélni akarnak velem, meghallgatni és akkor talán segíteni is.

Igen, jó lenne, nagyon kellene! – halk a válasz. – Megköszönném!

Gyerekeim várakozással teli szemmel néznek rám és óvatos bólintással nyugtázzák a helyzetet. Csendben leülnek a kopott kórházi székek műanyag szélére, szinte félve, hogy egyáltalán valamennyi időt is el kell ott tölteniük. Biztatóan nézek rájuk és megpróbálok egy mosolyt csalni szám szegletébe, de azt hiszem csak furcsa fintorává válik szándékom őszinteségének.

A kedvesen őszülő, de talán inkább csak melírozott hajú lágy hang a hátam mögött bátorítóan hív a közeli szoba mindent elrejtő magányába. Követem és belépek a szokásosan berendezett orvosi vizsgálók egyikébe, melyeket olyan jól ismerek már. Furcsa ma erről az oldalról látni, páciensként szemlélni a falon elhelyezett rekonstrukcióját egy Van Gogh festménynek, a szürke computer mögötti falon lógó gyógyszer posztert, a már oly sok embert ölébe foglaló fotel megviselt kárpitját, a megfakult falipolcon sorakozó szakkönyvek rendezett kavalkádját.

A monitor előtt az íróasztalon a jól ismert papírhalmazok, emberi sorsok és életek szürke listái a statisztika és dokumentáció számára. Most már én is oda kerülök nem sokára…

Foglaljon helyet, legyen szíves!- töri meg szemlélődésem magányát az orvos, aki talán az egyetlen más a megszokottól. Tényleg szimpatikus és valahogy őszintének érzem már azt is ahogy rám néz. Igen, talán ő, talán segít. Van bent valami megnyugtató, mint az őszi lombhullásból előtörő indiánnyár ígérete. Megnyugszom, legalábbis annyira amennyire az adott lelkiállapotom engedi és eldöntöm magamban, őszinte leszek és beszélek.
________________________________________________________
Dehogy törlöm, tök jó!!!:)))Köszi!!!